A tudás nem cél, hanem eszköz

Az innováció és a tudás viszonyának a megítélésében bekövetkezett változás tökéletesen összhangban van azzal a meghatározással, amely szerint az innováció nem más, mint a munkába állított tudás.

Az Európai Unió az utóbbi években kényszerűen megváltoztatta az innovációval kapcsolatos álláspontját. A korábban megfogalmazott tudásalapú társadalom fogalmát egyre inkább az innovatív társadalom célkitűzése váltja fel. Ez a szemléletváltás két alapvető okra vezethető vissza:

Kudarcot vallott az a közösségi politika, amely 2010-re az európai versenyképesség jelentős javulását, az innováció számottevő megerősödését jósolta.

A másik ok az időközben beköszöntő világméretű gazdasági válság. Ma már Európa szerte egyre többen az innovációtól várják a recesszióból való kilábalást, a gazdaság új alapokon való magára találását.

Az innováció és a tudás viszonyának a megítélésében bekövetkezett változás tökéletesen összhangban van azzal a meghatározással, amely szerint az innováció nem más, mint a munkába állított tudás.

Hazánkban azonban tapasztalataink szerint a helyzet még annál is rosszabb, mint amit az új európai irányelv meghaladni kíván. A tudásalapú társadalom, mint jól hangzó célkitűzés is csak a szavak szintjén működik, a valóságban nemegyszer ezzel éppen ellentétes folyamatok figyelhetők meg.

Hazánkban a társadalom és a gazdaság fejlődésének jövőbeli alapjait továbbra is sokan a tudásban vélik felfedezni. A ma divatos megközelítés szerint a feudalizmusban a föld, az újkori társadalmakban az ipar volt a növekedés záloga, míg a jelenkor és a jövő fejlődésének egyre inkább a felhalmozott ismeret és az ez alapján működő kreativitás válik a gazdaság növekedésének alapvető tényezőjévé.

Politikai szempontból korrekt álláspont szerint a magyar társadalom, azon belül a nemzetgazdaság mielőbb a tudáson és az innováción alapuló, új minőséget képviselő fejlődési pályára kell kerüljön. Mégsem mondhatjuk, hogy mindenki ismerné az innováció kifejezés jelentését, sajnos még kevésbé igaz, hogy a gondolkodásunkat mélyen áthatná a szelleme.

Ezzel a helyzetértékeléssel szemben többek már ma is tudásalapú társadalomról beszélnek, mintha megvalósult volna ez az idilli állapot. Világjelenségnek tekinthető, hogy széles tömegek élete válik egyre kényelmesebbé, ezzel párhuzamosan lett egyre inkább jellemzővé a szellemi ellustulás. Történik mindez annak ellenére, hogy mind többeknek van lehetősége tanulásra, szabadidejében művelődésre. A tudás szempontjából is egy olyan társadalmon belüli szakadék van kialakulóban, amelynek következményei ma még beláthatatlanok. Az átlag fogyasztóvá lett emberek többsége nem ismeri a matematika, a fizika, és más tudományterületek alaptételeit sem. A tömegmédiában mindenre leegyszerűsített, kész megoldást lehet kapni, amit könnyebb elhinni, mint az élet nagy kérdésein gondolkodni, a felmerülő feladatokat önállóan megoldani.

A műszaki – természettudományi területeken óriási fejlődés következett be, aminek eredményeképpen jobb körülmények között élhetünk ma, mégis jól felismerhető a szellemi elsivárosodás és a relatív elszegényedés folyamata. Itt is igaz, hogy a mennyiségi növekedés nem okvetlenül vált ki minőségi javulást. Sommás ítéletként kimondhatjuk, hogy a szavak szintjén felmagasztalt tudás valójában leértékelődött, s vele együtt veszítette el régi szerepét az értékteremtő munka is.

Az innováció és pénz kapcsolata

A hazai innováció helyzetét szinte mindig abból a szempontból szokás nézni, hogy mekkora összeget fordítunk rá GDP arányosan, s annak az egyes összehasonlításra alkalmas mutatók tekintetében milyen végeredménye van. Sem az egyik, sem a másik összehasonlítás nem jár büszkeségre okot adó eredménnyel. Az elemzések kivétel nélkül azzal zárulnak, hogy a jövőben több pénzt kell innovációra fordítani, mert csak attól várhatjuk a helyzet javulását.

Anélkül, hogy alapjaiban kérdőjelezném meg ennek az állításnak az igazság tartalmát, egy alapos elemzést azonban megérne ennek a kijelentésnek a boncolgatása. Joggal fogalmazódhatnak meg ugyanis olyan kritikai észrevételek, amelyek nem a pénzügyi források szűkösségében látják a legnagyobb gondot.

1. Az innovációra költött összegek aránya messze nem marad el a nemzetközi átlagtól olyan mértékben, mint a pénz kiadása nyomán keletkező eredmények. Azaz, a kevés pénz még kevésbé hatékony módon kerül felhasználásra. Nem magát az innovációs tevékenységet, hanem sokkal inkább annak intézményi hátterét támogatják belőle. Kijelenthetjük, hogy noha sokan mozgolódnak az innováció körül, de rendkívül kevesen művelik azt. Ezt igazolja az is, hogy az egyetemeken többszöri próbálkozás történt a szellemi javak hasznosítási céllal való begyűjtésére, de mindannyiszor érdemi eredmény nélkül. A túlságosan elméleti jellegű képzés és a gazdaságban követett gyakorlat igen távol esik egymástól. Erre való hivatkozással horribilis összegek költődnek el a híd szerepre létrejött szervezetek működtetésére. Joggal merül fel a kérdés, hogy először hidakat kell-e építeni két mocsár közé, s nem a két part megerősítésével kellene-e kezdeni a munkát?
2. Nem az innovációra való képességgel van baj, hanem annak építő jelleggel való hasznosításával. Nem magát az innovációt kellene támogatni, hanem azokat, akik a megvalósításban ütköznek folyamatosan akadályokba. A vállalkozások, amelyek a napi túlélésért küzdenek, a legnagyszerűbb innovatív ötletek megvalósításához sem képesek hozzá fogni. Ezt igazolhatja az a sommás értékelés, amely tényként kezeli, hogy a legtöbb magyar találmány nem idehaza hasznosul. A támogatás kifejezés sem szerencsés talán, sok vállalkozó bőségesen megelégedne azzal, ha csupán elviselhető mértékűre csökkennének azok a terhek, amelyek ma rájuk nehezednek.
3. Honnan származzon az a több pénz? A válasz sokszor meg sem fogalmazódik, mert az ugyancsak érdekeket sértene. Kimondatlanul is általában a pénznek kívülről, másoktól kellene érkeznie.
4. Mire használjuk fel a több pénzt? Azt tapasztalhatjuk, hogy ha ezek a pénzek meg is érkeznek, akkor is olyan dolgokra költődnek el, amelyek jó esetben külföldről beszerzett eszközökben öltenek testet, rosszabb esetben pedig olyan „kutatások” munkabéreként és dologi kiadásaiként jelennek meg, amelyek érdemi eredmény nélkül zárulnak, csupán időlegesen belső fogyasztást generálnak.
5. Az innováció szintjének a jellemzésére nem alkalmasak azok a formális paraméterek, amelyekkel ma mérik (pl. szabadalmak, találmányok száma, kutató intézmények, ott dolgozó kutatók száma, általuk írt publikációk impakt faktorai, stb.) Sokkal inkább célszerű volna talán a gazdaság eredményességével, az itt élő emberek életkörülményeivel, helyzetükkel való megelégedettség alapján kifejezni.

Mára már elfogytak azok a korábban volt nemzetközi piacon versenyképes vállalataink, termékeink és szolgáltatásaink, amelyek egykor hungarikumnak számítottak. Számos más jel utal arra, hogy a hazai vállalatok innovációs képessége jóval elmarad az európai uniós átlag mögött. Az esetlegesen megszülető kutatási eredmények többnyire szintén nem Magyarországon hasznosulnak. Az össztársadalmi környezet nem kedvez a valóban innovatív vállalkozásoknak, de magának az innovációnak sem. Így például a szakemberképzés területén is homlokegyenest ellentétes folyamatok zajlanak le, mint amit a kitűzött célok, gyakran szajkózott jelszavak megkívánnának. Az elmúlt 20 évben miközben négyszeresére nőtt a felsőoktatásban tanulók létszáma, a műszaki és természettudományi területeken végzők aránya jelentősen lecsökkent. Még tragikusabb a kép, ha a diplomát szerzetteken belül a kutatás-fejlesztés területére felkészülést folytató PhD hallgatók arányát nézzük. A termelő területeken nem csak a felsőoktatásban jelenlévő gondok okoznak nehézségeket, hanem egyre nyomasztóbb a technikus- és szakmunkás hiány is.

Ezzel foglalkozó szakemberek véleménye szerint az innovációt szolgálni hivatott intézményrendszer szétaprózódott, a rendelkezésre álló, eleve alacsony források is ennek megfelelően, ráadásul áttekinthetetlen módon forgácsolódnak szét. Nagyon kevés a nemzetközileg elismert tudományos műhely, elöregedett a szakembergárda és az eszközállomány, -részben ennek köszönhetően- minden tekintetben egyre növekszik lemaradásunk.

A hazai vállalkozások aránytalanul magas száma a gazdaságban hasonlóképpen a szétforgácsoltság bizonyítéka. Jellemző kép, hogy egykor volt szocialista nagyvállalatok telephelyeinek a bejáratánál cégtábla erdő fogadja az odalátogatót. Kialakulatlan az innovatív KKV-k alapítását és működését elősegítő törvényi környezet, infrastruktúra. Az innováció társadalmi megítélése igen kedvezőtlen, aminek okait vizsgálva megint csak oda jutunk vissza, hogy még ezt a másutt kiválóan működő eszközt is sikerült lejáratnunk.

Az innovációs törvény

Az innováció elősegítése érdekében 2003 novemberében törvény született a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról. Ez egy olyan elkülönített állami pénzalap, amely a kötelezett vállalatok befizetéseiből, illetve ezzel megegyező összegű állami hozzájárulásból adódik össze. A vállalati innovációt elősegíteni hivatott törvények a gyakorlatban nem érték el a kívánt hatást. Ennyi év után ez már bizton kijelenthető. Az innovációs járulékok begyűjtésére alibi szervezetek jöttek létre, amelyeknek esze ágában sem volt valódi kutatási feladatokat teljesíteni. Néhány évre sikerült néhány tucat szervezet túlélését biztosítani. Az APEH által követett ellenőrzési gyakorlat sem az innovációs törvény szellemét idézi, a fő cél a minél több pénzt begyűjtése a költségvetés részére.

Mindezen negatív eredmények ellenére azt kell mondjuk, hogy a helyzet valójában nem olyan rossz, mint amit a számokból ki lehetne olvasni. Az innováció, ennek egyik meghatározó válfaját jelentő kutatás- fejlesztés tekintetében a statisztikák nem megbízhatóak. Nem csupán azért nem, mert az adatszolgáltatás rendszere nem megfelelő, hanem azért sem, mert hazánkban nem fűződik érdek a valódi kutatást a könyvelésben megjeleníteni. További probléma, hogy a köztudatban csak a világraszóló, minden elemében új tudományos eredményt tekintik k+f tevékenységnek. Ebben is sikerül néha pápábbnak lennünk a pápánál.

A kutatás-fejlesztési és az ennek segítségével megvalósuló innováció olyan nemzetstratégia kérdés, amely az országos szintű fejlesztési politika kidolgozását követelné meg. A kutatás-fejlesztési és innovációs stratégia minden területen összhangban kellene legyen a gazdaságpolitikai célokkal. Az óhajokat megfogalmazó szavak szintjén minden a legnagyobb rendben van. A meghirdetett tudásalapú társadalom kialakításának feltétele a versenyképes, a kutatás- fejlesztés és az innováció eredményét hasznosító, jól működő gazdaság volna. A versenyképesség javításához pedig mind több területen kellene magas szintű tudást megszerezni és ezeket új termékekben, szolgáltatásokban piacra vinni.

Az érvényben lévő stratégia általános célja az, hogy Magyarország 2013-ra olyan innovatív társadalommá váljon, ahol a hazai vállalatok versenyképes termékekkel vannak jelen, s ezek a világpiacon is eladható színvonalúak. Még ambiciózusabb a 2025-ig szóló terv, ez már Magyarországot Európa fejlett, tudásalapú gazdasággal rendelkező országaként képzeli el, ahová áramlanak a szellemi és anyagi források, s nem fordítva, mint ahogy az jelenleg történik.

Joggal merül fel minden kétkedőben a kérdés, milyen lépések sorozataként oldódik meg ez a 180 fokos fordulat?

Elég lesz-e vajon, ha csupán a jogi környezet segíti majd a magyar vállalatokat a nemzetközi piacon eladható, versenyképes termékek és szolgáltatások előállításában. A stratégia feltételezi egy nemzetközileg elismert magyar tudásbázis meglétét, amely új ismeretek előállításában és hasznosításában érdekelt. A jól képzett és kreatív magyar munkaerő egy egész életen át tartó tanulás révén válik alkalmassá arra, hogy értékteremtő, alkotó munkában vegyen részt. Ennek a célnak az elérését döntően a k+f tevékenységre fordított pénzek növelésében látja. A magam részéről a pénz helyett az aktivitás, a munka színvonalának az emelésére tenném a hangsúlyt.

Itt kell ugyanis kijelentsük, hogy a tudás önmagában nem válik hasznossá és termelő erővé. Nem törvényszerű, hogy a tudást az emberiség számára csak hasznos dolgokra lehetne felhasználni.

A tudás akkor válik értékké, ha alkalmazzuk, pontosabban építő jelleggel használjuk fel. Esetenként a valódi tudás kifejezésével találkozhatunk, jelezve azt, hogy bizony nem minden tudás tekinthető valóban annak. Különösen élesen merül fel ez napjainkban, amikor is „diploma gyárakban” tömeges képzés zajlik, igencsak kétes eredménnyel.

Az elmúlt két évtizedben nem sokban különböztek a célok, legfeljebb a megfogalmazás volt némiképp más. Ennek ellenére, nem hogy javulás nem következett be, a helyzet tovább romlott. Nem lehet a gazdaság, a társadalom tudta és támogatása nélkül innovatív folyamatokat beindítani. Az innováció ugyanis az életünk minden részletében ott kell legyen, s a valódi megújulást kell szolgálnia.

Az innováció a köztudatban pozitív jelentéstartalmat takar. Az innováció egyfajta megnyilvánulásának tekinthetjük ugyanakkor azt a találékonyságot is, ami ma Magyarországon a népi társasjáték szintjére emelkedett trükközések és átverések egyre gazdagabb eszköztárának a kifejlesztéséhez szükséges. A szellemi energiák nagy része ma több embernél arra fordítódik, hogyan is tegyen szert az átlagosnál, vagy az őt jogosan megilletőnél magasabb jövedelemre. A korrupció és más, a tisztességes versenyt jelentősen torzító folyamatok olyan mértékben kötnek gúzsba erőket, hogy valódi megújulásra már nem is igen marad energia. Motiváció még kevésbé, ugyanis az értékteremtő folyamatokkal leterhelt embereknek már nem marad ereje a saját érdekeik képviseletére, a termelés folyamatok fenntartására, nem beszélve azok fejlesztéséről. Hazánkban óriásira duzzadt az a létszám, amely az újraelosztásban érdekelt. Csak nagyon kevesen vannak közöttük, akik belátják, hogy a keveset nem lehet jól elosztani. Nem az elosztásban kell elsődleges legyen az innováció, hanem a javak megtermelésében. A bőségből még kevésbé tökéletes elosztási szisztéma mellett is mindenkinek több jut.

Ellentmondások, paradoxonok

A fejlett társadalmakban a tömegtermelés egy viszonylag szűk elit irányításával tömegigényeket elégít ki. A többség tudása a társadalmi szükségleteket szolgálja, a műveltsége pedig az ehhez minimálisan szükséges szinten rekedt meg. A globalizáció kötelező velejárójának tekintett egységesedés kialakította a tömegoktatás, a tömegkultúra intézményeit. Miközben egyre többen végeznek felsőfokú tanulmányokat társadalomtudományi, bölcsészet területén, aközben a felgyorsult technikai fejlődéssel fordítottan arányosan csökken a humán műveltség, az ehhez köthető szellemi színvonal.

A közbeszédben egyre gyakrabban találkozhatunk azzal, hogy az emberi tényező szerepe a termelésben felértékelődik, aközben egyre több ember szorul ki az automatizált gyártási folyamatokból. Tekinthetjük ezt egyfajta sajátos paradoxonnak is, de sokkal helyesebb ezt a változást úgy értékelni, mint egy kiváló lehetőséget arra, hogy a napi rutinmunka alól felszabadult ember elindulhasson a tudás megszerzése és ennek innovatív alkalmazása irányába. A mai magyar valóságban pedig ennek ellenkezőjét figyelhetjük meg. Az iskolázatlan tömegek segélyen tengetik életüket, s a „fejlődésnek” köszönhetően sikerült őket a munkaerőpiacról kiszorítani. Ugyanakkor a magasan kvalifikált, értékteremtő munkára képes szakemberek túlterheltek, kutatás-fejlesztésre pedig egyre kevesebb erőforrás marad.

Többen azt is hibának tekintik, ha arra biztatják a fiatalokat, hogy igyekezzenek minél magasabb képzettséget szerezni. A világ sok országában, így hazánkban is szokás diplomás túltermelésről beszélni. A közvélekedés szerint a tudásalapú társadalomban sem lesz szükség sok magasan képzett szakemberre, mert már mai sok fiatal szembesül azzal a helyzettel, hogy nincs szükség a munkájára. Az utóbbi időszak munkaügyi statisztikái szerint is egyre több a diplomás pályakezdő munkanélküli.

Mi a tennivaló?

A szemléletváltás az innovációval összefüggésben is számos területen mielőbb égetően fontos volna. Az innovációs törvény is kizárólag nonprofit szervezetek részére teszi lehetővé kutatás-fejlesztési szerződések megkötését az innovációs járulék terhére. A törvény preambulumában leírtakat komolyan véve érthetetlen, hogy miért kellene a kutatás-fejlesztést, az innovációt akadémiai, egyetemi, és más non-profit szervezetek kedvezményezett tevékenységének tekinteni. Ha valóban innovatív társadalmat akarunk építeni, akkor be kellene lássuk, hogy az innováció profitorientált tevékenység, abban komoly szerep kellene jusson az olyan cégeknek, amelyek megfelelő szellemi és tárgyi feltételekkel rendelkeznek ehhez.

A társadalmi szintű innováció megvalósulásának a legnagyobb akadálya a törvényi rendezetlenség mellett az a káosz, amely a magyar gazdaság egészét jellemzi.

Ha abból indulunk azonban ki, hogy a munkanélküliség nem más, mint egy rosszul szervezett társadalom ismérve, akkor van és kell is legyen mód arra, hogy a korszerű termelésből kiszoruló humán erőforrás az emberiség számára hasznos területeken kerülhessen bevetésre. Ami igazán paradoxon az az, hogy miközben sok ember kénytelen munka nélkül, segélyekből tengetni életét, aközben számos jogos emberi szükséglet nem nyer kielégítést. Ha mögé nézünk ennek az ellentmondásnak, az derül ki, hogy nem kevesebb, hanem több képzésre van szükség. A probléma ugyanis az, hogy a munka nélkül lévő emberek többnyire nem eléggé felkészültek, a betöltetlen állásokra pedig nem találnak megfelelő számú, kellően képzett szakembert. Sajnos a kezdő diplomásokra is igaz, hogy a munkatapasztalat hiánya is egyfajta alkalmatlanságot jelent a munkaadók szemében.

Örvendetes módon a hazai cégek egy részénél már megfigyelhető az a törekvés, hogy ne az alacsony bérekre építse jövőjét, hanem az innovatív és tudásintenzív tevékenységekre, amelyek lehetővé teszik a magas hozzáadott értéket jelentő termékek előállítását. Axiómaszerű trivialitás, hogy a versenyképes gazdaság kialakulása a tudás szerepének a felértékelődésével jár együtt. Ma már az európai politika szintjén is a tudásnál előbbre sorolandó a kreativitás, az innováció és a természeti erőforrásokkal való ésszerű gazdálkodás követelménye. A fenntartható fejlődés témakörében számos tanulmány született, amelyben a tudásvezérelt gazdaság modellje hasonló megközelítésben kerül tárgyalásra. A szemléletváltozás megkezdődött, de még rendkívül sok tennivaló van annak a sok akadálynak a lebontását illetően, amelyeket az elmúlt évtizedekben sikerült magunknak felállítani.

Összefoglalásként kijelenthetjük tehát, hogy hazánk számára nem a mai értelmezésünk szerinti tudás, hanem az értékteremtő folyamatokhoz kapcsolódó kreativitás, az innováció, a megújulási képességünk jelenti a kilábalás igazi esélyét.

Cégünk k+f területen dolgozó munkatársai egyfajta misszionáriusi munkát végeznek annak érdekében, hogy minél szélesebb körben értessék meg és fogadtassák el az innováció, az ennek a szolgálatába állított tudás, valamint a kutatás- fejlesztés összefüggéseit.

dr. Reith János