A magyar gazdaság számára fontos a vállalati K+F!

2011. szeptember 5-én, Bogsch Erikkel, a Richter Gedeon Nyrt. vezérigazgatójával történt beszélgetés alapján cikk jelent meg az Inforádió honlapján arról a javaslatról, melyet a Richter Gedeon Nyrt. és a Magyar Tudományos Akadémia közösen nyújtott be a Nemzetgazdasági Minisztérium számára a hazai kutatás-fejlesztés reformja témakörében.

A javaslat szerint a kutatás-fejlesztés anyagi háttere úgy volna folyamatosan biztosítható, ha az innovációs járulékot a vállalkozások adók módjára kötelesek lennének befizetni, s nem használhatnák fel saját k+f céljaikhoz, az így befolyó összegeket pedig kizárólag központilag, pályáztatással osztanák el. A versenyszféra szemszögéből több szempontból is érintettként – első megdöbbenésünket követően – továbbra is értetlenül állunk a javaslat előtt, amely véleményünk szerint a lassan, de biztatóan kibontakozó hazai vállalati k+f tevékenység teljes lerombolását eredményezné.

A 2003. évi XC. törvény a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapról 1. § (2) bekezdése értelmében „az Alap rendeltetése az, hogy kiszámítható és biztos forrást jelentsen a magyar gazdaság technológiai innovációjának ösztönzésére és támogatására, tegye lehetővé a gazdaságban és a társadalmi élet egyéb területein hasznosuló kutatás és fejlesztés erősítését, a hazai és külföldi kutatási eredmények hasznosítását, az innovációs infrastruktúra és annak körébe tartozó szolgáltató tevékenységek fejlesztését”. 2003-ban tehát, hosszas előkészítés után, sokat hangoztatott és valós igényt megtestesítő célt, a vállalati k+f kultúra megteremtését sikerült törvénybe foglalni. Természetesen a törvény ebből a szempontból csak lehetőséget nyitott: a vállalatok dönthettek úgy is, hogy nem használják fel az innovációs járulékot, hanem azzal a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap forrásait bővítik. A rendszer tehát engedte a vállalati kezdeményezésű k+f tevékenységet, ugyanakkor a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap forrásainak erejéig pályázatokból támogatta a központilag meghatározott célokat.

Az azóta eltelt időszakban – tapasztalatunk szerint – mind több vállalat ismerte fel a kutatás-fejlesztésben rejlő lehetőségeket, és fordította saját fejlesztéseire a törvényben meghatározott módon innovációs járulékát. A 2003. évi törvény legnagyobb eredménye talán éppen az, hogy egyrészt megjelentek a valós vállalati igényeken alapuló kutatás-fejlesztési témák, másrészt pedig megszülettek azok a kutatóhelyek (úgy egyetemi, mint vállalati), amelyek képesek voltak a vállalati k+f igényeket kielégítő kutatási tevékenység elvégzésére. Elindult tehát egy örvendetes változás, amelynek eredménye ugyan még messze van az elérni kívánt céloktól, de a jó irányba indult fejlődési folyamat teljes megsemmisítését jelentené a járulék adóvá történő átminősítése.

Ha összehasonlítjuk a pályázati rendszerben végzett és a vállalati megrendelésre történő kutatás-fejlesztési tevékenységet, azt mondhatjuk, hogy míg a pályázati rendszerben elsősorban a kutatói aktivitás hív életre egy-egy kutatási témát, addig a vállalati megrendelés esetében általában valós, a vállalat tevékenységéhez kötődő, vállalati érdekeket megtestesítő téma jelenti a kutatás-fejlesztési tevékenység alapját. További fontos különbség, hogy a pályázati forrás mindig „puha pénz”, szemben a vállalati forrással, amely esetében megengedhetetlen, hogy a kutatási tevékenységhez csak nagyon távolról, vagy nehezen megmagyarázható módon kapcsolódó költségek jelenjenek meg az elszámolásban. Végezetül a legfontosabb különbség a két modell között talán az, hogy míg pályázatokkal zömében alapkutatások támogathatók, hiszen a kockázat ezeknél a kutatásoknál a legnagyobb, addig vállalati finanszírozásban hasznosítás előtt álló kísérleti fejlesztések, prototípusépítések valósulhatnak meg, hiszen ezek a k+f projektek a vállalatok számára rövid távon előnnyel kecsegtető, kisebb kockázattal bíró fejlesztésnek minősülnek. Magyarország gazdaságának fellendítése szempontjából ez utóbbiak kiemelten fontos szerepet játszhatnak a válságból kivezető úton.

Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a rosszul szabályozott lehetőségek számos esetben visszaéléseket is eredményeznek, így volt ez kezdetben az innovációs járulék felhasználása körül is. A törvény pontatlan és ellentmondásos megfogalmazása megteremtette a kiskaput az „adót racionalizáló”, valós kutatást nem folytató nonprofit vállalkozások számára. Több, erre csak jogosultsággal, azonban valós feltételekkel nem rendelkező nonprofit szervezet végzett látszólagos k+f tevékenységet, ami a törvény szellemével nem, legfeljebb annak betűjével volt részben összhangban. A kezdeti problémák felismerése, az APEH ellenőrzések tapasztalatainak a hasznosítása után a törvény több ponton történő módosításával egyre inkább sikerült azonban az eredeti célok irányába terelni a befizetők saját felhasználásait. Ebben a helyzetben ugyanakkor a lehető legrosszabb megoldás az volna, ha a javaslat elfogadását követően senki nem írhatná le a saját k+f tevékenysége, vagy a megrendelt k+f szolgáltatás költségeit az innovációs járulékából. Kizárólag központilag meghatározott témakörökben kiírt pályázatokon keresztül juthatnának a vállalkozások az egyébként saját maguk által megtermelt és befizetett k+f forrásokhoz. Nyilvánvalóan sokkal kevesebb vállalkozás között osztanák szét a pénzeket, mint ahányan befizetik azt. A pályázati pénzek jelentős hányada többnyire nem a forrásokat megtermelni képes vállalkozásokhoz, hanem a pályázatok jó menedzseléséhez értő szervezetekhez jutna vissza.

Az MTA és a Richter Gedeon Nyrt. által javasolt rendszerrel szemben a főbb ellenérveink az alábbiak:

1. A beszélgetésben Bogsch Erik úr is hangsúlyozza, hogy a kutatás-fejlesztési tevékenység jelentheti Európa, így Magyarország számára is a kiutat a jelenlegi válságból, ugyanakkor hazánkban nagyon kevés projekt, és kevés jó műhely van. Ebből adódóan kiemelt célnak kellene lennie ezek számának a növelése, de legalábbis szinten tartása. A javasolt változtatás ugyanakkor k+f munkahelyek százait szüntetné meg. Elég, ha csak az elmúlt időszakban az egyetemek által alapított k+f cégekre, vagy az időközben a piacon létrejött k+f területen működő gazdasági szereplőkre gondolunk, akik fiatal kutatókat tartottak és tartanak jelenleg is itthon a vállalati kezdeményezésű és finanszírozású k+f projektek terhére. A bizonytalan pályázati pénzek a kutatók számára kevésbé jelentenek stabil anyagi hátteret, mint a hosszútávú vállalati együttműködések eredményeként, ipari k+f forrásokon eddig létrejött munkahelyek.

2. Az elmúlt időszakban az innovációs járulék jelentette források alapján számos egyetem és vállalat közötti együttműködés alakult ki, melynek fontosságára Bogsch Erik úr is kitér a beszélgetésben. A vállalatok által felkínált témát, az innovációs járulék terhére egyetemi oktatók, kutatók, hallgatók dolgozták ki, majd az így megszerzett tudást az oktatásba is vissza tudták forgatni. Ez a nagyon kedvező folyamat a javaslat elfogadásával azonban egyértelműen leállna. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az egyébként nehéz költségvetési helyzetben lévő egyetemek további forrásoktól esnének el a javaslat értelmében. (Hacsak nem az a cél, hogy a vállalatoktól adók módjára beszedett pénzek más források kiváltását szolgáló módon javarészt az egyes költségvetési intézményekhez kerüljenek vissza.)

3. Véleményünk szerint pontosan az innovációs járulék vállalati „elosztása” eredményezi azt, hogy a vállalatok szempontjából értékes k+f munkát végző műhelyek jutnak forráshoz (amelyek lehetnek akár az MTA arra érdemes kutatóhelyei is!). A Bogsch Erik úr által említett versenyképesség számunkra éppen ezt jelenti: olyan k+f munkát végezni, amelyet értékelnek és finanszíroznak annak hasznosítói, a vállalatok. A kutatás csak akkor eredményezhet a válságból kilábalást, ha nem csupán az első lépéseket tesszük meg, hanem a fejlesztés piacon eladható, az emberek által igényelt termékek előállításáig jut el. A vállalatok által felvetett és innovációs járulék terhére finanszírozott témák éppen ebbe a körbe tartoznak. A javaslat ugyanakkor nem céloz meg mást, mint még azokat az arányaiban csekély forrásokat is elvonni a vállalkozásoktól, amelyekkel eddig legalább kísérletet tehettek a k+f szférával való kapcsolat teremtésre, valós fejlesztési problémáik megoldására. Természetesen a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapba befizetett forrásokból továbbra is támogathatók pályázati rendszerben a zömében alapkutatásnak minősülő akadémiai kutatóprojektek is.

4. Bogsch Erik úr szerint sem átlátható a magyar támogatási rendszer, és nem helyes, ha a támogatás kiáramlás nagyon magas. Javaslatukkal azonban pont ezt a rossz gyakorlatot kívánják erősíteni. A vállalati témákért és pénzekért folyó verseny ezen módon való kiiktatása nem a versenyképesség javulást szolgálná. Ha a hazai kutatás-fejlesztés finanszírozását kizárólag egy lapra tesszük fel (pályázati támogatásokon alapuló rendszer), akkor a pályázatokat kiíró, és azokat elbíráló szervezet (és lobbi) évekre, évtizedekre dönti el a hazai kutatás-fejlesztés irányát. Meggyőződésünk szerint helyesebb volna, ha ezt az irányt az eredményeket valóban hasznosítani képes iparvállalatok jelölnék ki oly módon, hogy témát és forrást adnak a műhelyek kezébe.

Az MTA és a Richter Gedeon Nyrt. javaslatával szemben tehát a mi véleményünk éppen az, hogy megfelelő szabályozókkal, kedvezményekkel tovább kellene növelni a vállalati k+f ráfordítások arányát. Ennek érdekében továbbra is fontosnak és elengedhetetlennek tartjuk az innovációs járulék felhasználásának vállalati döntési körben történő megtartását. Ésszerű szabályokkal ugyanakkor meg kell teremteni azt a környezetet, amely csak a valós k+f műhelyekkel történő együttműködést teszi lehetővé a vállalatok számára. Ennek érdekében javaslataink az alábbiak:

1. Az innovációs járulék mértéke ne csökkenjen, hanem lehetőség szerint további ösztönzők megjelenésével inkább emelkedjen a vállalkozásoknál maradó, k+f célokra fordítható források mennyisége. Maradjon meg tehát annak a lehetősége, hogy a vállalatok az eredeti törvényi céloknak megfelelően az innovációs járulékuk összegéből leírhassák a saját tevékenységi körben végzett, illetve a megrendelt k+f szolgáltatások költségét. A kutatóhelyek pedig versenyezzenek a vállalati forrásokért, s ne a valóságtól elrugaszkodott k+f témákkal, ígéretekkel megszerezhető, az állam által adók módjára begyűjtött forrásokból finanszírozzák működési költségeiket.

2. Az eddigi szabályozás alapján a költségvetési rendszerben működő kutatóhelyek és a nonprofit társaságok (alapítványok, közhasznú társaságok) lehettek a vállalatok partnerei az innovációs járulék terhére történő kutatások során. Azt tapasztaljuk, hogy miután a kutatás-fejlesztési tevékenységet nonprofit tevékenységnek tekintettük az elmúlt évtizedekben, így ez mára valóban azzá is vált. Az eredmény többnyire hasznosíthatatlan publikációkban, több száz oldalas tanulmányokban öltött testet. A kivételt, a rendszer selejtjét jelentik azok a valódi eredmények, amelyek mindezek ellenére megszülettek. A valódi cél ugyanakkor az lenne, hogy a piaci szemléletben működő k+f tevékenység hasznosítható fejlesztésekben, eladható termékekben, szolgáltatásokban mérhető eredményekkel járjon. Javasoljuk tehát, hogy a valódi k+f tevékenységet végző műhelyek védelme érdekében vezessük be az akkreditáció rendszerét, azaz az innovációs járulék terhére kizárólag akkreditált szervezetek nyújthassanak szolgáltatást, függetlenül attól, hogy költségvetési rendszerben működő, vagy profitorientált gazdasági szereplőről, esetleg non-profit társaságról van-e szó. Az akkreditáció feltétele a kutatás-fejlesztési tevékenységhez elengedhetetlen személyi és tárgyi feltételek, azaz a kockázatviselési képesség szempontjából fontos anyagi és szellemi tőke megléte lehetnének. Ez a lépés szolgálná a legjobban a javaslattevők által is joggal hiányolt átláthatóság javítását.

3. Az akkreditációs rendszer működésén túl, a k+f fogalmak pontosítása, a k+f tevékenység dokumentációs szabályainak előírása nagymértékben megkönnyítené a visszaélések visszaszorítását, a valódi eredmények megszületését.

4. A Kutatási és Technológiai Innovációs Alapba befolyó, a vállalatok által fel nem használt innovációs járulék terhére természetesen továbbra is kiírásra kerülhetnének azokon a fontosnak ítélt területeken pályázatok, amelyekre a vállalkozások önérdekből nem fordítanak forrásokat.

Bízunk abban, hogy véleményünk, javaslataink, hasonlóan az MTA – Richter Gedeon Nyrt. által benyújtott közös javaslathoz, eljutnak a döntéshozókhoz. Tudjuk és érezzük is, hogy a gazdasági válság súlyos terhet ró mindannyiunkra. Mi is azt gondoljuk, hogy a kutatás-fejlesztés valóban kiutat jelenthet hazánk számára a nehéz helyzetből. Ehhez azonban fel kell ismerni, hogy a kutatás-fejlesztési eredmények hasznosítói, az értékteremtő munkát végző vállalatok nélkül nem tudjuk értékesíteni a létrejövő szellemi termékeket. Hiába fogalmazza meg valaki a legszebb pályázati célt, hiába születnek pályázati forrásból finanszírozott módon magas impaktfaktorral rendelkező publikációk, ha azok eredménye közvetlenül nem hasznosítható a hazai vállalatok számára. Arra a kérdésre pedig, hogy mégis mi volna hasznosítható, azt gondoljuk, hogy a legjobb választ a piacon évek óta eredményesen működő, jól teljesítő vállalatok adhatják meg.

Dr. Reith János és Dr. Kovács Zoltán*

* A szerzők évek óta a kutatás-fejlesztés területén működő, profitorientált gazdasági társaság, a Direct-Line Kft. aktív kutatói.